Gia Coppola harmadik nagyjátékfilmje trendi témákat dolgoz fel, alapvetően kompetensen, ám a rendező elkövet egy gyakori hibát: kimondja, amit meg is mutathatna, és a kelleténél jóval többször hangsúlyozza filmje néhány mondatos tanulságát.
Nem kell különösebben mélyen beleásnunk magunkat a közéleti hírekbe, hogy lássuk, a női testtel kapcsolatos kérdések máig mélyen közéletiek, ebben a témakörben lehetetlen elválasztani egymástól a személyest és a közösségit. Nem véletlen, hogy a filmek is reagálnak erre, leghangosabban tavaly A szer tette ezt, ami, ha eszközeiben nem is, tematikájában testvérfilmje Az utolsó táncosnőnek (The Last Showgirl).
Mindkét darab legfontosabb kérdése, hogy mit tesznek velünk a külső elvásárok,
mit vagyunk képesek megtenni azért, hogy mások annak lássanak minket, aminek mi szeretnénk. Persze annak a skálának, aminek az egyik végpontja Coralie Fargeat filmje, a másik végén van Gia Coppoláé, hiszen A szer brutalitását és testből való kifordítását itt egy kedves női közösség váltja fel, amely flitterek és olcsó parfümök között mélázik az elmúláson.
Shelly (Pamela Anderson) a The Razzle Dazzle nevű revütársulat oszlopos tagja. Fiatalkorában ünnepelt szólista, mára inkább háttértáncos, az azonban nem változott, hogy mennyire fontos számára a munkája.
Neki a tánc nem olyasmi, amit letudva koncentrálhat a legfontosabb dolgokra, hanem maga A Dolog.
Lányával való kapcsolata is ezt sínyli meg, és így veszti el szépen lassan a kapcsolatát a realitással. Érthető módon sokként éri a hír, amikor megtudja, hogy a társulat befejezi a működését. Életében először kell ugyanis feltennie a kérdést, hogy mi is ő a habos-babos ruhák nélkül?
A szer mellett a tavalyi év másik nagy filmes szenzációja, az Anora, általánosságban pedig Sean Baker filmográfiája szintén fontos előképként szolgált Gia Coppola számára. Mintha a Tangerine esztétikája találkozna a Vörös rakéta alapattitűdjével. A túlszínezett, szándékosan roncsolt képek egy olyan világról árulkodnak, amelyben
a klasszikus értékek elvesztették a jelentőségüket,
mégis van valamiféle gyengédség és kedvesség ebben a környezetben. És itt kapcsolódik be a Vörös rakéta, hiszen ahogy ott a pornószínész főszereplő, úgy itt a revüntáncosok is meg vannak róla győződve, hogy övék a világ legfontosabb munkája. A személyes szál mellett ez is izgalmas vonulata a filmnek: főhőseink olyan foglalkozás mellett érvelnek szenvedélyesen, ami a többségi társadalom szemében a bazári szórakoztatás szinonimája. Ilyen szempontból az is finoman humoros gesztus a rendezőtől, hogy mi miatt kell megszűnnie a társulatnak: egy cirkusz miatt, ami szépen lassan átveszi a rendezvényhelyszín műsoridejét. A mi szemünkben egyik populáris műfaj versenyez a másikkal, hőseink mégis magabiztosan beszélnek arról, hogy a kettő nem ugyanaz, hiszen a revünek micsoda francia gyökerei vannak. Tágabb értelemben
a film azt is bemutatja, hogy az ember milyen dilemmákat fogalmaz meg a munkája kapcsán, miért hoz meg bizonyos döntéseket,
és miként ideologizálja meg ezeket utólag magának. És persze végül az is terítékre kerül, hogy érdemes-e mindent ennek az oltárán feláldozni, ha végül az olcsó bolt parkolójában sírunk egy egykori kollégánk vállán.
Amellett, hogy erősen főhősközpontú filmről van szó, a közösségi rétege ugyancsak erős a történetnek. Shelly barátai ugyanis olyan nők, akik vele hasonló cipőben járnak, ugyanolyan problémákkal küzdenek.
A megélhetés, az önmeghatározás, a munka és a privát élet egyensúlya náluk is kulcsfontosságú lesz.
És rendkívül önreflexív a casting: Brenda Song és Kiernan Shipka egykori tinisztárként játszanak most olyan figurákat, akik már fiatalabb korukban is szembesülnek a fenti dilemmákkal, azzal, hogy ki lehet-e törni abból a sztereotípiából, amit a közönség számukra meghatározott.
A legfontosabb mellékszereplő azonban kétségtelenül Jamie Lee Curtis, aki szinte narancssárga bőrével, kontúros sminkjével szokás szerint uralja a vásznat. Az Oscar-díjas színésznő a szélsőséges karakterekben érzi magát igazán otthonosan, ez pedig valódi ziccerszerep számára. Emlékezetes az a jelenet például, amikor a Total Eclipse of the Heart című Bonnie Tyler-slágerre lejt egyszerre abszurd, és közben mélyen tragikus táncot, mely ennek a karakternek az autonómia iránti utolsó kapaszkodását mutatja meg. De persze az sem véletlen, hogy erről Coppola a történet egyetlen fontos férfi karakterének, a David Bautista által fantasztikus játszott Eddie-nek a mikrós vacsorájára vág.
Az esztétikai minőségek ütköztetése fontos jellemzője a filmnek, és ez Eddie karakterét is meghatározza.
Egyszerre ellenségkép és apafigura, akinél a színész személye szintén jelentékeny, hiszen Bautista pankrátor volt, azaz ugyanolyan lebecsült, a külső szem számára sokszor obszcén művészeti ágból érkezik, mint a film főszereplői, mégis mostanra már nem először mutatja meg drámai színészi képességeit.
A felépítmény közepén persze ott van Shelly, Pamela Anderson nagy visszatérése, akinek kapcsán az elejétől aránytévesztés volt Oscarról beszélni, de az tény, hogy tökéletesen
illett ez a szerep az egykori szexszimbólum Andersonhoz, aki finomsággal és szinte gyermeki derűvel tette élettel telivé Shelly-t.
És Coppola rá is bízta a filmje sikerét, hiszen a karakter sokszor nagyon éles váltásokkal dolgozik, amelyek nem működtek volna, ha nem koherens a színészi munka. Kiemelkedő például az a jelenet, amelyben Shelly lánya számonkéri anyját, hogy tényleg ezért a műsorért áldozta-e fel az egész gyerekkorát, mire a nő nem – a logikusan következő – haraggal vagy sértettséggel reagál, hanem annyit mond, hogy örül, ha a lánya egyszer meg tud neki bocsátani, de már nem tudja tovább mentegetni magát.
Az utolsó jelenet viszont mind Shelly, mind a film részéről váratlanul hatásvadásszá válik. Amit korábban finoman, helyenként már-már tudatfilmes eszközökkel ábrázolt a rendező, az a záróképeken válogatás nélkül robban a néző arcába. A legnagyobb gond az erőltetett verbalizálás, hogy
a film szükségét érzi szinte a kamerába mondani az addigra bőven felfejthető tanulságát, ami így majdhogynem komikussá válik.
Az utolsó táncosnő az utolsó tíz percig csak azért bírálható, mert helyenként túlontúl klisésen keveri az ismert elemeket, a zárlat viszont ennél is továbbmegy, és sokat ront a film összértékén. Amiért igazán kár, mert számtalan jelenet bizonyítja, hogy Gia Coppolában ott rejtőzhet egy igazi remekmű is, ám egyelőre ezt csak nyomokban tudja megmutatni.
Az utolsó táncosnő (The Last Showgirl), 2024. Rendezte: Gia Coppola. Írta: Kate Gersten. Szereplők: Pamela Anderson, Dave Bautista, Jamie Lee Curtis, Kiernan Shipka, Brenda Song, Billie Lourd. Forgalmazza: magyarhangya
Az utolsó táncosnő a Magyar Filmadatbázison.
